Elménk és agyunk működése olyan szoros kapcsolatban áll immunrendszerünkkel, hogy ezzel már külön tudományág foglalkozik: a pszichoneuroimmunológia. Túllépve az áltudományok ingoványos mezsgyéjén, a mantrák, a magnetizmus és a szómágia vágyteljesítő fantáziáin, a kutatók egyre-másra valóban gyógyító gondolatokra bukkannak: a harctéren, meditáló szerzetesek asramjaiban, vagy az agy elektromos jeleit vizsgáló laboratóriumokban.

 

Lehet-e egy gondolatnak akkora ereje, mint egy fájdalomcsillapítónak? A gondolatok anyagtalannak, megfoghatatlannak tűnnek, amelyek nem sok hatást gyakorolhatnak testi valónkra. Így aztán az emberek többsége fájdalmak közepette a gyógyszeres fiókban néz szét, s nem elméjében, hátha úgymond ott megtalálja az aszpirin gondolati megfelelőjét. És mit szólnánk, ha a „nincs idő a fájdalomra” szlogennel a reklámok gyorsan ható, fájdalomcsökkentő varázsigéket hirdetnének? Nem vennénk túl komolyan.

Pedig nem vonzóbb gondolat-e, hogy a gondolat vonzereje szinte mindenható? Az elme erejében hívőknek mindig is rendelkezésükre álltak az épp divatos gondolatmágia-tanok és mestereik: a szellemvilággal közvetlen kapcsolatban álló sámánok, alkimisták, guruk. Felvilágosult agyunk mélyén pedig talán mindannyian hordozzuk a csodás gyógyulások mítoszait és reményét. Gyengeségünk ez? Ellenkezőleg: erősségünk!

Olyannyira, hogy sokszor elménk erejével gyógyítjuk magunkat akkor is, amikor állapotunk javulását teljes mértékben egy tablettának tulajdonítjuk. Amely valójában nem tartalmaz semmit.

Az agy előállítja saját gyógyszereit

A placebo szó eredete a „tetszeni fogok” kifejezés, a placebo-hatásé pedig a kezelésbe vetett hit. Felfedezése a II. világháborúra megy vissza. Az olasz fronton Henry Beecher sebész, amikor morfinkészletei kifogytak, injekcióban sóoldatot adott az egyik sérültnek. Arra lett figyelmes, hogy páciensénél ez is sikerrel csökkentette a fájdalmat. Hogyan versenyezhet a sós víz a morfinnal? Úgy, hogy az agy maga is termel morfinszerű anyagokat. Ha pedig elhiszi, hogy erős fájdalomcsillapítót kapott, rákapcsol ezek előállítására, melyek ugyanott fejtik ki hatásukat, mint a morfium.

Henry Beecher 1955-ben, immár harvardi professzorként megjelentetett egy tanulmányt, melyben közölte, hogy az emberek mintegy harmada reagál jól a placebo kezelésekre. De mit jelent az, hogy jól reagál? Valóban jobban lesz, vagy csak azt hiszi, hogy meggyógyult? Persze, hogy csak hiszi, gondolták sokáig a tudósok. Mígnem Fabrizio Benedetti (Torinói Egyetem) agyi képalkotással kimutatta: a placebo-hatás jóval több puszta lelki élménynél. Az álgyógyszerek valódi kémiai hírvivők termelődését váltják ki, ezzel nagymértékben módosítva az agyműködést.

Míg mi magunk nem tudjuk, hol és mit állít elő agyunk a fájdalom csökkentésére, vagy épp azért, hogy álom jöjjön a szemünkre, idegsejtjeink pontosan azt teszik, amit elvárunk tőlük. Legalábbis ha fogékonyak vagyunk a placebo-hatásra. Akkor pedig arról se feledkezzünk meg, hogy a külső is számít: piros tablettáktól nehezebben alszunk majd el, mint a hideg színűektől. Agyunk ugyanis automatikusan energiafokozó hatást tulajdonít az élénk árnyalatú szereknek.

Agykontroll gépre kötve

A placebo szerek ráadásul olyanok, mint egyes illúziók vagy bűvésztrükkök: leleplezésük után sem veszítik el hatásukat! Ha kísérleti alanyoknak elmagyarázzák a placebo-effektust, attól kezdve azért érzik magukat jobban, mert tudják: a placebo is működhet. A nem létező hatóanyagok hittel társulva felveszik a versenyt a valódiakkal. De talán nincs is szükség semmilyen anyagra. A hit, amely oly erős, hogy morfinná varázsolja a konyhasót, akár önmagában is gyógyító lehet.

Kérdés, hogy hiszünk-e a hitben? Az ima immunerősítő, persze nyilván a hívőknél. Lehet, hogy azok, akik annak idején a pápa felgyógyulásáért fohászkodtak, valójában saját egészségüknek tettek jót ezzel. Őseink esőt, bőséget, termékenységet kértek az illetékes istenektől, aminek látszólag nem sok értelme volt, de a rítusok és az imádság erősítették összetartozásukat és bizonyára jó néhány extra immunsejttel is felvértezték őket. A mai mágusoknál már sokszor eltűnnek a megszemélyesített felsőbb hatalmak, s marad az Univerzum Energiája, vagy ez sem, pusztán az elme ereje. Elegendő jó erősen vágyni valamire, rendkívül részletesen elképzelni, végtelenszer ismételni, hogy valósággá váljék. Ha a pénzkötegek vagy a Nagy Ő nem materializálódnak, csak magunkat okolhatjuk: nem gondoltuk elégszer, nem akartuk igazán, vagy nem sikerült alfába mennünk.

Edzés százas ismétlésszámmal, vagy visszaszámlálás 100-tól 0-ig: az olyan divatok, mint a callanetics vagy az agykontroll, sok mindenre ráveszik az embereket. Nem is teljesen haszontalanul. Például kitartást adnak testben vagy lélekben. Az alfa agyhullámokkal jellemzett, ellazult állapot pedig valóban fokozza fogékonyságunkat a szuggesztiókra és önszuggesztiókra. De semmi nem garantálja, hogy a kissé monoton mentális séta a 100 és a 0 között alfában ér véget, nem szendergésben, vagy hogy egy váratlan zaj nem alarmíroz félúton.

Mindjárt más a helyzet, ha agyhullámainkról pontos visszajelzést kapunk. Például a neurofeedback technika révén, amelynek legismertebb változatában a koponya felszínéről elvezetett elektródákat a készüléken keresztül csatlakoztatják számítógéphez, és a monitoron láthatóvá válik, milyen arányban produkálunk gyors, éberségre jellemző, lassú, ellazulásra utaló vagy még lassabb, alvási agyhullámokat.

Éhes állatokat jutalomfalatokkal sok mindenre rávettek már, például a nagymacskákat tüzes karikákon való átugrásra. Kismacskáknál éppen így, jutalmazás révén érte el a 60-as években Barry Sterman, a Kaliforniai Egyetem kutatója, hogy egyfajta, a mozdulatlan lesben állásra jellemző agyhullámokat produkáljanak. E macskák később ellenállóak voltak az epilepsziát kiváltó szerekkel szemben: egyszerűen lenyugtatták saját agyukat. A mai szemmel embertelen állatkísérletből Sterman nagyralátó következtetést vont le: talán agyuk kontrollálásával az epilepsziások megszabadulhatnának rohamaiktól? Első alanya egy fiatal, epilepsziás nő volt, a technika pedig egyszerű: a fejről elvezetett elektródák egy lámpához csatlakoztak. Ha a hölgy agyában rohamok közeledtére utaló hullámok keletkeztek, a lámpa pirosat mutatott, nem rohamra jellemző aktivitásnál viszont zöldre váltott. Eredmény? A lámpa egyre többször világított zölden, a nő pedig kigyógyult rohamaiból, jogosítványt szerzett, kivirult – és ez a hamisítatlan amerikai happy end indította el az új divathullámot. A könnyen hozzáférhető technikára a tudományon túlról is felfigyeltek. A látványos gyógyulás ígérete elbűvölte a New Age híveit és egyes nem túl lelkiismeretes vállalkozókat. Számos, meglehetősen hiteltelen tanulmány készült, nyereség-orientált cégek jöttek létre, azt hirdetve, hogy mindent gyógyítanak: migrént, depressziót, autizmust. A megalapozatlan ígéretek miatt a neurofeedback tudós körökben sokáig igen rossz hírnévnek örvendett. Ma azonban egyre több kórkép esetében mutat fel valódi eredményeket.

A figyelemhiányos (ADD) gyermekek intelligenciaszintjükhöz képest alulteljesítenek az iskolában: a tanórákon rendszeresen unatkoznak, otthon pedig a tankönyv felett elkalandoznak. Sokuk hiperaktív is (ADHD), ami már komoly megpróbáltatást jelent a pedagógusoknak. Egyre gyakoribb, hogy e kis életvidám rendbontókat gyógyszerekkel kezelik, amelyek nem nyugtatók, mint ahogy logikusnak tűnne, hanem élénkítő, amfetamin-szerű szerek. De miért kell tovább pörgetni ezeket a túl eleven gyerekeket? Mert agyhullámaik valójában lassúak. A gyógyszerek hátulütője azonban, hogy csak átmenetileg gyorsítják az agyat, miután kiürülnek, a hatás az ellenkezőjébe csap át. Kialakul a függőség.

A neurofeedback segítségével azonban a gyerek maga tanulja meg felgyorsítani agyhullámait. Persze eleinte nem tudja, hogy ezt teszi. Csak annyit lát, hogy a DVD, amelyet a monitoron néz, olykor jól kivehető, máskor a kép elhalványul, a hang elhalkul. A gyerek agya fokozatosan rátanul, hogy a gyorsabb hullámok jutalma az éles kép. Jó sok órányi gyakorlás szükséges, de cserébe az eredmények tartósak. A szülők nemcsak arról számolnak be, hogy csökkennek az iskolai problémák, hanem arról is, hogy gyermekük kezesebbé és kezelhetőbbé válik. Miután mindezt kutatások is igazolták, 2012-ben egy amerikai gyermekgyógyász egyesület elismerte a neurofeedbacket az ADHD hatásos kezeléseként.

Epilepsziás tüskehullámok, figyelemhiányos lassú hullámok: ma már nem a végzetünket jelentik, hanem csupán az agyműködés rossz, de megváltoztatható szokásait. Immár nem hajunknál, hanem agyunknál fogva rángathatjuk ki magunkat bajainkból. Iraki háborús veteránok éppígy „szoknak le” rémítő emlékeikről; egy tehetséges csellista fiú pedig perfekcionizmusáról, amely görcsössé tette játékát. Sportolók agyából kiradírozzák egy megelőző kudarc neurális mintázatait, és így éppolyan hamar lendülhetnek ismét csúcsformába, mint a született optimisták.

Tanult optimizmus

Az e típushoz tartozók, génjeiknek hála, úgy lettek beküldve az élet porondjára, hogy akárhányszor essenek is el, hamar felkelnek. Példájukból erőt is meríthetünk: azok, akiket életképtelennek nyilvánítottak, de nem adták fel, és immár olimpiai vagy paralimpiai bajnokok, bizonyára közülük kerülnek ki. Ahogy a kicsúfolt, dadogó gyerekből kitartó olvasásgyakorlással lett nagy színész; a kövér kislányból lett fitneszbajnoknő; vagy a fizikus, aki azután lett világhírű, hogy fiatalon az orvosok alig néhány évet adtak neki.

Szerencsére agyunk „háttérképét” éppúgy beállíthatjuk, mint ahogy monitorunkon tesszük. Az optimisták automatikusan jó beállításokat adnak agyuknak, de ugyanez egyszerű gyakorlással is elérhető. Mary Charlson (Weill Cornell Egyetem) több száz alanynál azt figyelte meg, hogy ha reggelente olyan pozitív képekre gondolnak, mint egy boldog kisbaba vagy festői napfelkelte, egész életmódjuk aktívabbá válik. Az is kétségtelen, hogy ha képzeletünkben az erdőket járjuk, az javítja immun-mutatóinkat, majdnem úgy, mint a valódi túrázás. Van azonban egy módszer, amelynek hatása szintén bizonyított, s amelyhez nem kell kilépnünk sem házunk, sem elménk ajtaján. Egyszerűen csak átéljük, ami itt és most zajlik.

A meditáció újrakonfigurálja az agykérget

Nevezik éber figyelem meditációnak, teljes tudatú meditációnak, vagy eredeti nevén mindfulnessnek is, melynek lényege: szélesítsük ki figyelmünk mezejét annyira, hogy teljesen tudatában legyünk a jelen pillanatnak, kezdve a zajoktól az illatokon és testérzeteken át érzelmeinkig és gondolatainkig. Eközben nem ítélünk meg semmit, és nem foglalkozunk olyasmikkel, amik nincsenek jelen: nem emlékezünk, nem tervezünk.

Kezdetben a hippiknél dívik, mint a személyiségfejlesztés egyik módja; majd Jon Kabat-Zinn művei nyomán (magyarul például: Az éber figyelemről, örök kezdőknek) bevonul a klinikai pszichológiába. Kabat-Zinn elhagyja a spirituális gyökereket, s létrehozza az MBSR programot – stresszcsökkentés a teljes tudat alapján –, melyet már több száz amerikai kórház alkalmaz sikerrel depresszióra, függőségekre, figyelemzavarokra és a súlyos érzelmi labilitással jellemezhető borderline szindrómára.

Hogyan lehet a meditációnak ennyire jó hatása ilyen különböző állapotokban? Úgy tűnik, egyfajta mentális erősítő gyakorlatról van szó, messze nem az elme passzív pihenéséről. Ahhoz, hogy szokásos, csapongó gondolatainkat lecsendesítsük, vagy megállítsuk az emléktöredékek áradatát, komoly szellemi erőfeszítés szükséges. Amelytől úgy vastagszik meg a homlok- és fali lebenyi, valamint a cinguláris kéreg, a figyelem irányításának területei, mint a bicepsz gyakorlatoktól a karunk.

Helen Slagter és Richard Davidson (Wisconsini Egyetem) 3 hónapos intenzív meditációs visszavonulás előtt állókat vetett alá a figyelmi pislogás feladatnak, melyben betűk között kell észrevenni két, 300 milliszekundum eltéréssel megjelenített számjegyet. A meditációs kurzus előtt a legtöbben csak az első számot észlelik, a másodikat figyelmük „átalussza”. Ez a fajta elkalandozás a 3. hónap végére csökken, és a második számot is detektálják az alanyok.

Az amygdala rossz hírű agyterület, noha az érzelmek átéléséhez, sőt az empátiához is nélkülözhetetlen. Akiknél viszont túlzottan ugrásra kész, azok derűre-borúra kiborulnak, mint ahogy ez a borderline-okra jellemző. Nem véletlen, hogy ők az éber figyelem meditációt is magában foglaló módszerrel gyógyulnak leginkább: ez ugyanis, ahogy Pierre Rainville (Montréali Egyetem) bizonyította, csökkenti az amygdala aktivitását, miközben fokozza a pozitív érzelmekért felelős bal féltekei területek tevékenységét.

A pszichoneuroimmunológia, e fiatal tudomány nevében hordja az általa felfedezett, talán legfontosabb összefüggést: ideg- és immunrendszerünk folyamatosan kommunikál egymással. És bizonyos, hogy idegrendszerünk állandó riadókészültségét immunrendszerünk sínyli meg. A tartós stressz kiszolgáltat minket a kórokozóknak és talán még a dohányzásnál is jobban öregít. Visszafordítható mindez? Egy kutatás szerint igen, méghozzá ismét csak meditációval. Rejtélyes módon az intenzíven meditálóknál erősödik az immunrendszer, sőt egy olyan enzim aktivitása is nő, amely elősegíti, hogy a sejtek tovább életben maradjanak.

A pozitív gondolatok bukása és reneszánsza

Egyre több a bizonyíték a tudat erejére, de kérdés, hogy ez meddig terjed? Meditálóknál bizonyítást nyert, hogy egy, a lábukhoz érő forró tárgyat, amelyet mások már elviselhetetlenül fájdalmasnak éreznek, ők könnyedén eltűrnek. De hogyan érik el a tűzön vagy fehér izzású köveken járók, hogy teljesen ép talppal megússzák? S ha ilyen csodák léteznek, miért vagyunk oly tartózkodóak, amint energiamezőkről, kvantum- és távgyógyításról esik szó? Talán mert ma már a tudományon belül is egyre több az olyan eredmény, amely legalább annyira varázslatos, mint az áltudományok leegyszerűsített és vágyteljesítő eszméi. Amilyennek a gondolattal való gyógyítás is indult – míg valósággá nem vált.

Gyógyító gondolatok kétségtelenül léteznek, de melyek ezek? Nem biztos, hogy az egészségre való gondolás a leggyógyítóbb. Ha azt szajkózzuk magunkban, hogy egészséges vagyok, lehet, hogy egy láthatatlan tudatalatti program szabotálja ezt. Kutatások szerint a pozitív állítások még árthatnak is, főként a hangulatunknak. Próbáljuk csak rosszkedvűen sulykolni, hogy fel vagyunk dobva: ezzel csak elmélyítjük nyomorúságunk érzését.

Ugyanakkor szükségünk van valamiféle roboráló gondolatokra, melyek elterelnek. Hírek helyett kabaré, robot helyett wellness: ha immuntudatosak vagyunk, odafigyelünk élményeink minőségére. És tudatosítjuk, mennyi mindenre irányíthatnánk elménket ahelyett, amin éppen rágódunk, s amivel betegítjük magunkat. Ahogy környezetünket is, ha ontjuk a rosszul végződő meséket és árasztjuk a pesszimizmust.

A leghatásosabb mantra

Ha a meditációnak van versenytársa a fájdalomcsillapítás és az immunmutatók javítása terén, az nem más, mint a nevetés! A zenész, humorista és buddhista pap Laár András szerint ideje komolyan vennünk a nevetést, amely a lehető legtermészetesebb gyógyír a betegítő tudatállapotokra. A művész már régen megvált televíziójától, és az internet híreit is csak minimális mértékben böngészi, így csak vékony szállal kapcsolódik az aktualitásokhoz. Idejét legszívesebben negyedik, most kétéves fiúgyermekével tölti. Azt vallja: a bosszúságok és nehézségek terhétől legkönnyebben a ha-ha-ha mantrájával szabadulhatunk meg.

Forrás:http://tudomany.blog.hu